Sorszám: H_000638

A cikk szerzőjének a neve: Dr. Somkúti, Elemér

Cikk címe: A magyar fakérdés távlatai a 2000. év küszöbén.

Forrás: FAIPARI KUTATÁSOK, Faipari Kutató Intézet [FaKI] Budapest, 1969. 2. sz. 7 – 31 old. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest 1969

Lásd a teljes cikket: Teljes_cikk

Kulcs szavak: fakérdés, erdőirtás, erdők közjóléti funkciója, élőfakészlet, ültetvényes erdőgazdálkodás

Kivonat:

A fakérdés Európa-szerte egyre nagyobb jelentőségű gazdasági kérdés. A korábbi évszázadok nagy fabősége, a mezőgazdasági területek bővítése érdekében is folytatott erdőírtások ellentétükbe csaptak át. Az utóbbi évtizedek problémája, hogy a fa egyre inkább hiánycikké vált, annak ellenére, hogy a technikai forradalom révén az eddig ismeretlen műanyagok és más helyettesítő anyagok számos felhasználási területről kiszorították a fát, illetve új technológiák révén a faanyag ipari hasznosítása a hulladék- és tűzifa feldolgozásával jelentősen kibővülhetett. Európa-szerte megfigyelhető volt az elmúlt évtizedekben az az erőfeszítés, amit új erdők telepítésével, gyorsan növő fafajok termelésbe vonásával a fakérdés megoldására tettek az egyes országok.

Mivel századunk jellemzője, hogy nem csupán a ma, de a holnap problémáit is számba kívánja venni, mi sem természetesebb, hogy számos elmélet ismeretes a fahelyzet jövő alakulására nézve is. E téren elegendő utalni a FAO különböző aspektusú prognózisaira, amelyekben a fafelhasználás és –termelés várható alakulását nagy valószínűséggel, matematikai alapon becslik.

A fahelyzet jövő alakulását illetően két olyan nézetet kell itt elöljáróban megemlítenünk, amelyek mindegyike, ha ellentétes nézőpontról is, de irreális célkitűzéseket jelöl meg a fakérdésnek a 2000. év küszöbén való megoldására. Az egyik nézet képviselői a faproblémát lényegében egyetlen emberöltő – mintegy 50 év – problémájának tekintik abból kiindulva, hogy a különböző fahelyettesítő anyagok, a műanyagok termelésének bővülésével a fa, mint ipari nyersanyag el fogja veszíteni korábbi jelentőségét. Az erdők gazdasági szerepe így fokozatosan megszűnik, és helyébe lépnek az erdő üdülési, egészségvédelmi, esztétikai és vízháztartás-szabályozó funkciói. A faprobléma ezen elmélet szerint önmagától megoldódó kérdéssé válik, csupán arra kell törekedni, hogy az átmeneti 20 – 30 évre elegendő faanyag legyen biztosítva. A fakérdés megoldását tehát nem az erdőgazdálkodás és fafeldolgozó ipar fejlesztése fogják biztosítani, hanem a fát helyettesítő termékeket előállító iparágak fejlődésének üteme fogja azt rendezni.

Veszedelmes, mert a mai ismeretek alapján nehezen cáfolható, látszatra sok realitást is magába foglaló elképzelés ez. Különösen olyan országok esetében, ahol ma a fakérdés sok nehézséget és problémát jelentő kérdés, az a szalmaszál lehet, amibe – a helyzet nem ismeretében – bele lehet kapaszkodni. Különösen káros lehet az ilyen szemlélet térhódítása a hazai problémák megítélését, a távlati fejlesztési célkitűzések eldöntését illetően. Olyan bizonytalanság elhintésére lenne alkalmas, ami akadályozója lehetne a körvonalaiban már kibontakozó erőteljesebb fejlesztésnek mind az erdőgazdaság, mind a faipar vonatkozásában, késleltethetné az amúgy is jelentős faipar-fejlesztési lemaradásunk gyors felszámolását.

A fahelyzet megítélésében mutatkozó másik nézet, koncepcióját tekintve, ugyanilyen véglet, mivel ez nem számol eléggé a technikai fejlődésből eredő újabb lehetőségekkel. A távlati felhasználási igények megítélésében lényegében a jelenlegi szerkezeti adottságokból indul ki, és olyan mérvű felhasználási igényt vetít ki a jövőbe, aminek teljesítése csak igen nagymérvű új erdőterületek biztosítása mellett, vagyis reálisnak alig elképzelhető feltételek között volna keresztülvihető.

Számos olyan előrebecslés ismeretes külföldi példák alapján, amely az ország erdőterületét az összes terület több, mint 30 %-ára javasolja növelni ahhoz, hogy egy ország úgynevezett faönellátó ország maradhasson. Fölvetik a mező- és erdőgazdasági művelés alá vont területek jelenlegi arányának felülvizsgálatát, nagy mezőgazdasági területeknek erdő céljára történő átengedését szorgalmazva. Emellett fokozott igényt támasztanak az erdőgazdálkodás belterjességének mindenáron való fokozására az élőfakészlet, a növedék, a kitermelhető fatömeg gyors növelhetősége érdekében.

Jellemzője az ilyen elméletek, illetve tendenciák megszületésének, hogy e kérdések felvetői a megoldások keresése közben nem számolnak eléggé a közgazdasági környezet objektív tényeivel, a technika haladásból fakadó lehetőségeket hol mértéktelenül lebecsülik, hol pedig indokolatlanul fölértékelik. Fontosságának megfelelően korántsem vizsgálják az erdőgazdálkodás, fafeldolgozás, faellátás integrációjában, annak fokozása révén adódó lehetőségeket. A komplex szemlélet megsértése pedig nem csupán az elméleti következtetések egyoldalúságát eredményezheti, de a gazdálkodás napi feladataiban is sok zavarnak, esetenként népgazdasági szinten jelentkező fölösleges kiadásnak a forrása.

A tőkés világban ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a piaci kereslet és kínálat, a piac mindenkori helyzete teremt „egyensúlyt” az erdőgazdálkodás, a fafeldolgozás és fafogyasztás között. Jellemző tünete, hogy az erdőgazdálkodást a pillanatnyi haszon érdekében végzik, ugyanakkor jelentős tőkebefektetéssel fejlett fafeldolgozó ipart hoznak létre az anyaországban megtermesztett, vagy a fejletlen országokban megszerzett nyersanyag lehető maximális profittal történő hasznosítása érdekében.

Európa-szerte az ültetvényes erdőgazdálkodás bevezetése a nagy fa iránti piaci kereslet növekedésének az eredménye volt. Az ipari fahulladék-hasznosítás megoldását jelentő – a már ismert papírgyártás mellett - - a farost- és forgácslap-termelés gyorsütemű fejlesztés is ezen erőfeszítések jegyében született. Az egyensúlyi állapot ennek ellenére tőkés viszonyok között nehezen létrehozható, mert vagy piaci túlkínálat vagy nyersanyaghiány, illetve ipari kapacitás hiánya zavarja a töretlen fejlődést. Lásd Olaszország legutóbbi nyár-termesztési problémáit stb.

A szocialista viszonyok között nemcsak lehetősége, de kötelező is a népgazdasági ágazatok tervszerű, arányos fejlesztése, hosszútávra szóló fejlesztési koncepciók kidolgozása révén. Kezünkben van, és nem a mindenkori piaci kereslet és kínálat spontán szabályozó szerepére bízott, tehát a fakérdés hazai rendezése a fenti követelmény szellemében. A fakérdés hazai rendezése, a távlatokban szükséges fejlesztési teendők meghatározása megkövetelik, hogy számba vegyük hazai adottságainkat, népgazdaságunk teherbíró képességét, e termelési ágazatok jelenlegi helyzetét, várható jövő súlyukat, a technikai fejlődés adta új lehetőségeket stb. Az ezek figyelembevételével meghatározott célkitűzések ismeretében el kell dönteni az egyes feladatok végrehajtásának időbeli sorrendjét úgy, hogy

-      a hazai nyersanyagbázist maradéktalanul lehessen hasznosítani,

-      csökkenthető, illetve szinten tartható legyen a faimport,

-      kielégítő szinten legyen biztosított az ország faellátása.

Olyan kérdések ezek, amelyek több vonatkozásban is intézeti feladatot képeznek. A most folyó távlati tervek kimunkálásához felhasználtak több, intézetünkben kidolgozott kutatási munkát, feladatot kaptunk a jövő megtervezését illetően több részprobléma megoldására. Néhány éve tanulmánytervet készítettünk a hazai fafelhasználás várható távlati alakulásáról. Mindezek indokolják, hogy a hazai fakérdés távlati megoldásához jelendolgozat erejéig ma is észrevételeket tegyünk.

Eddigi fejtegetéseink alapján megállapítható, hogy a faipar távlati fejlesztésének kérdése népgazdasági szintű figyelembevételt igényel, megoldása is csak az érintett ágazatok fejlesztési terveinek összehangolása formájában biztosítható.

A 30 év távlatában mintegy 80 milliárd Ft nagyságrendűre értékelt, a faipar egész területét magába foglaló beruházásigény nem tekinthető eltúlzottnak akkor, ha figyelembe vesszük, hogy ez összegnek mintegy 75 %-át a cellulóz-papíripar fejlesztése fogja elvinni. A fennmaradó, mintegy 16 milliárd Ft befektetés mindenképpen szükségesség válik a fűrészlemez-ipar, a farost- és forgácslemez-gyártás, valamint a másodlagos faipar: a bútor- és épületasztalos-ipar, a faalapanyagú csomagolóipar, a sportszergyártás és vegyes faipar megfelelő szintű fejlesztéséhez.

A fejtegetésekből kitűnik az is, hogy a program sikeres végrehajtásának, a fafeldolgozó termelési ágazatok helyes népgazdasági aránya visszaállításának alapvető feltétele, hogy az elkövetkezendő 15 évben olyan iparfejlesztési program legyen kidolgozható, amely képes lesz biztosítani, eleinte főleg mechanikai feldolgozás révén, később egyre fokozódó mértékben vegyi feldolgozással a hazai nyersanyagbázis, az évente kitermelhető fatömeg, valamint az importált nyersanyag rönk formájában beérkező részének a feldolgozását. A cellulóz-papíripari program megvalósulásának függvényében mind nagyobb lehetőség nyílik majd arra, hogy a mechanikai feldolgozás mellett a kémiai feldolgozás aránya növekedjen, de századunk végére forgács- és farost-feldolgozással együtt az össz feldolgozás 50 %-át meghaladó részarányt érjen el.

A már folyamatba tett cellulóz program mellett legsürgősebb feladatnak tehát ma az látszik, hogy a fa- és agglomerált lapok felhasználásának kiszélesítésével – kellő termelői bázis létrehozása után – meghódítható legyen az építőipar és mezőgazdaság területe, mielőbb gyökeresen megváltoztatható legyen faexportunk jelenlegi gazdaságtalan gyakorlata.

Pártunk és kormányunk előtt reálisan, a helyzet őszinte feltárásával, be kel mutatni milyen következményekkel járna az importterhek tekintetében, a hazai nyersanyagbázis hasznosíthatósága vonatkozásában, ha a faiparfejlesztés jelenlegi üteme pénzforrások hiányában jelentősen nem volna meggyorsítható. A jelenlegi importterhek évi 6 – 7 milliárd forintot tesznek ki. A fafelhasználás növekedésének üteme várhatóan ezeket a terheket már 10 év távlatában is mintegy a duplájára növelné a hazai lehetőségek meglévő szinten történő, vagy csak csekély növekedést mutató igénybevétele esetén.

A legutóbbi évek kutatási eredményei tudományosan is megalapozzák azokat az elképzeléseket, amelyek lombos faanyagoknak fenyőhelyettesítés céljára történő gazdaságos felhasználását hirdették. Egyedül az importterhek mai szinten tartásával is olyan források szabadulnak fel a faipar fejlesztésére, amelyeknek igénybevétele esetén a cellulóz-papíripart nem számolva az elsődleges faipar fejlesztési programja megvalósítható.

Közgazdasági értelemben, főleg az új gazdasági mechanizmus teremtette feltételek között, faipar-fejlesztés gazdaságossága, különösen akkor, ha egy-egy, úgynevezett tiszta profilú üzemi létesítésével kapcsolatosan kerül arra sor, nehezen megvédhető. Más termelési ágazatok területén a megtérülési idő kedvezőbb, a befektetés látszatra kifizetődőbb. Legnagyobb nehézsége napjainkban a fejlesztési koncepciók megalapozásának éppen ebből fakadó. Ezért is szükséges, hogy mindenekelőtt vezetőink kapjanak átfogó tájékoztatást, a fakérdés valamennyi szektorát felölelő módon arról a helyzetről, amelyben vagyunk, illetve azokról a várható következményekről – amelyeknek gazdasági kihatása perspektívában népgazdasági szinten is jelentős –, amelyekkel szembe kell néznünk az erőteljes faiparfejlesztés elmaradása esetén.

Ami a beruházások hatékonyságát, illetve gazdaságosságát illeti, eltérően az eddig alkalmazott gyakorlattól, a távlati fejlesztési koncepció megalapozását elsősorban azokra a fa- és faalapanyagú késztermékekre alapozva kell levezetni, ahol a faanyag már a nyersanyag értéket többszörösen meghaladó termék formájában van jelen, illetve amely területeken a faanyag-felhasználás lehetősége fontos és elodázhatatlan népgazdasági érdek megvalósulását segíti elő. A közgazdasági elemzés ilyen szempontok szerinti elvégzése bizonyítani lesz képes, hogy a faipar-fejlesztés nem a meglévő nyersanyagbázis teljesebb kihasználása érdekében, nem csupán a faimport szinten tartása céljából indokolt, megkövetelt hazánk lakásépítési programja, a járműipar fejlesztése, a mezőgazdaság fejlesztési célkitűzései végrehajtása szempontjából is. A fakérdés így számos ágazatfejlesztési kérdésnek részévé válik, felszínre kerülnek a különböző népgazdasági ágazatok integrációjának, egymásrautaltságának mindazok az összefüggései, amelyeket a soviniszta ágazati szemlélet, a szűklátókörűség mind ez ideig árnyékba kényszerített.

A faiparfejlesztés nem ágazati, hanem elsősorban népgazdasági érdek. A program sikeres megvalósításához tehát, a faipar fejlesztési forrásain túlmenően, biztosítani kell a kapcsolódó egyéb termelési ágazatok, a fát feldolgozó, illetve felhasználó ágazatok segítségét is. Meggyőződésünk, hogy ilyen szemléletű program kidolgozása esetén elhárulnak az akadályai a fejlesztés meggyorsításának, csökkennek perspektívában népgazdaságunk terhei, amelyeket a hazai faellátás mindenkori biztosítása érdekében vállalni kényszerül.